Bianca zongorázik

Az utazás

2013.8.30. Hétfő 10:25

Trinity

A kocsiban ültünk és bámultunk ki a fejünkből. Egyszer csak Bianca megszólalt:

 - Mi lenne, ha kártyáznánk? –vetette fel.

- Oké, például póker? – kérdeztem.

-  Jó, az megfelel – válaszolta Bianca, majd elkezdett kotorászni táskájában. Végül előkerült a „csodaszép” pókerkészlet, amit a nagyitól kaptunk. Nem tudom hány óráig játszottunk, csak azt tudom, hogy vennem kéne pár pókerórát a nagymamámtól, ugyanis Bianca totálisan megvert. Bár közben vagy hat lap beesett az ülés alá, de így is biztosak voltunk benne, hogy megvert. Az egész kocsiút lapok keresgélésével és az én hangos szitkozódásaimmal és pókerrel telt el. Nagyon béna vagyok pókerben. Apa végül megállt egy szép, takaros kis házikó előtt, a nagyiék háza előtt. Bia és én leopárdokat meghazudtoló sebességgel rontottunk ki a mérhetetlen dohszagot árasztó apró, apa által normális kocsinak nevezett izéből. A kapuhoz futottam és megnyomtam a csengőt. Nagyi kábé tíz másodperc alatt ért ide.

 - Nagyi! Hogy vagy? – futottam oda hozzá.

 - Remekül, csillagom! Hogy milyen sokat nőttél! – ölelt át. Egyébként alig nőttem pár centit mióta legutóbb látott, de mindegy, azért jól esik a dicséret, ha nem is vagyok olyan égimeszelő, mint Steve.

 - Nagyi, boldog szülinapot! – rohant be a kertbe Bianca. Eddig szemügyre sem vettem a kertet, pedig csodálatos volt. Először is valami virágzó kúszónövény belepte az egyemeletes házikót. Magában a kertben hatalmas rendezett szín kavalkád pompázott. Petúniák, rózsák, muskátlik, tulipánok, árvácskák, tátikák és hajnalkák tündököltek a kertben és ez még csak pár felsorolt növény. Volt ott minden szín: sárga, piros, lila, kék, narancssárga, rózsaszín, fehér és a többi. Fából is bővelkedett a kert, de a kedvenc fám a legtöbb árnyékot adó, hatalmas és öreg tölgyfa volt. Beléptem a kertbe, majd beleszippantottam a levegőbe. Olyan…olyan varázslatos volt minden. Átmentem a kaviccsal kiszórt úton, be a házba.

Nagyiék háza régies volt, de százszor jobban nézett ki, mint a miénk. Barna bútorok álltak az egész házban, csillárok lógtak le a plafonról, a díványok krémszínű árnyalatban pompáztak, a parketta fényes, sötét színben úszott, az összes fal krémszínű volt és a nappali közepén egy zongora állt, mellette egy festőállvánnyal. A festőállvány felé vettem az irányt, mivel a hobbim a rajzolás és a festés volt. Bianca a nyomomban volt ő rögtön levágta magát a zongoraszékre és elkezdte zongorázni és énekelni a „Someonelikeyou” – t, Adele – től.  Erre a nagyapám kilépett a dolgozószobából és ő is csatlakozott Biancához énekelni. Én nem szálltam be az igen eltérő hangszínű kórusba. Egyébként is olyan a hangom, mint egy öreg kecskebékának. Miután befejezték a dalt nagyapa üdvözölt minket:

 - Sziasztok! Bianca nagyon szép hangod van, nem akarsz indulni az X –factorban? Trinity, hogy vagy, csillagom?

Bianca elpirult, és így felelt:

 - Úgy sem kerülnék be.. na, jó talán – a mondat végére már vigyorgott – Nagyapa, és te, hogy vagy, már nem olyan magas a koleszterined?

 - Nem, már nem olyan magas! – jelentette be büszkén, majd behúzta hasát- Látod? Még diétába is kezdtem.

 Bianca felnevetett. Úgy látszik, elkezdenek csevegni, ami évekig fog tartani, hogy befejezzék… Jobb, ha nagyival vagy a festőállvánnyal osztom meg gondolataimat, bár ő már valószínűleg terjedelmes eszmecserébe kezdett anyával és apával. ( Ezt nem a festőállványra értettem.) Így hát a sarokban lévő festőállványhoz vettem az irányt, hogy belekezdjek egy Biancát és nagyapát ábrázoló festménybe.

A folytatás Trinityvel...

2013.8.30. Hétfő 8:45

Trinity

Ha a családunk indulásra készül annak sosem lesz jó vége.

Bianca megragadta a karomat és kivonszolt a házunkból. Anya már ott állt a százéves ronda tragacsunk mellett és sötétkék szemeivel tekintgetett a kocsinkban ülő apánkra és kérdezgette, hogy elindul –e már végre az az autó. Apa szomorú tekintettel rázta platinaszőke fejét. Anyu beletúrt világosszőke kontyába.

-      Próbáld meg még egyszer – kérte anya apától.

 -  Rendben van – válaszolta apa és rányomta lábát a pedálra.  De a kocsi nem reagált.

 - Lányok hozzátok ide a szerszámos ládát!- fordult felénk apa. Mire feleszméltem Bianca már ott is volt az apró dobozzal kezében. (Ha nem is apró legalább is sokkal kisebb volt, mint egy normális szerszámos láda). Átadta apának a ládát és leült a fűbe. Én meg mellé.

 - Hé, Bianca nincs kedved barcobázni? – érdeklődtem.

 - Máris? Még el se indult a tragacs. – válaszolt vigyorogva az ikertesóm. –De ha ennyire szeretnéd..

- Akkor én kezdek – mondta Bianca.

 - Ember?- kérdeztem.

- Igen – felelt Bianca.

 - Fiú?- találgattam.

 - Igen – vágta rá Bia.

 - Steve az ex pasid – mondtam fülig érő mosollyal.

- Már kértem, hogy ne hívd így, amúgy igen ő az - mondta Bianca úgy mintha ezt csak mellékesen jegyezte volna meg. Igazából azért hívom így Steve-t, mert ugye régen jártak és hogy cukkoljam Biancát. Most barátok vagyunk négyen én,Bia, Steve és Jaquline. Jaquline amúgy a szomszéd lány, mint Steve. Azzal a különbséggel, hogy Steve nem lány.

- Ni, csak emlegetett szamár! - kiáltottam, mert Steve balról közeledett felénk nagyon gyors léptekkel. Stevenek kissé égnek álló barna haja volt és sötétbarna szemei,ezen kívül nagyon magas volt 178 cm - ével akárhova felért.

- Sziasztok, lányok, mit csináltok? – kérdezte leplezni próbált idegességgel a fiú.

- Barcobázunk és te? – fürkészte Steve arcát Bianca. Steve tűnődve tekintgetett a jobb irányba ahol, Jaquline – ék laktak. Steve visszafordult:

- Miért van az, hogy amiért ikrek vagytok, csak egyikkőtöknek kell köszönnie? – válaszolt kérdéssel Steve.

 - Én sem köszöntem. – jegyezte meg ikertestvérem.

 - Ez olyan titok, amelyet sosem tudhatsz meg – feleltem rejtélyesen. - Szia, tessék a köszönésed. Mielőtt Steve válaszolhatott volna Jaquline bukkant fel háta mögött. Jaquline karcsú, magas, sötétvörös hajú lány volt. Szűk, sötétkék pólót és hosszú,fehér farmernadrágot viselt. Fogalmam sincs, hogy nyár közepén hogyan nem sült meg a hullámos derékig érő hajzuhatag alatt. Ugyanis júliusban sokat találkoztunk és akkor is ki volt bontva a haja. A lány odament Stevehez és olyan cifra káromkodásokat vágott a fejéhez, hogy olyanokat még nem is hallottam. Mindenesetre tátva maradt a szánk.

 - Mi..mi történt? – kérdeztem óvatosan.

 - Csak az, hogy ez a szemétláda elárulta, hogy megcsaltam a pasimat egy másikkal! – fakadt ki Jaquline.

 - Talán azért mert az a pasi az egyik legjobb barátom! – válaszolta dühösen Steve.

 - Ti Ma x-ről beszéltek? – kérdezte Bianca. Történetesen Max már egy éve átment egy másik suliba és nem csoda, hogy Jaquline megcsalta, mert Jaquline szinte mindenkit megcsal. Az sem újdonság, hogy Steve elárulja, és azzal jön, hogy a legjobb barátja a szerencsétlen áldozat. Pontosabban újabb áldozat. Steve –v el és Jaquline –n al már óvoda óta legjobb barátok vagyunk és hát… ez van. Csak azért lettünk barátok, mert már nagyon unatkoztunk és a többiek már mind játszottak. Már aznap rájöttünk, hogy nagy Pokémon mániások vagyunk. Mielőtt bárki megadhatta volna a választ Bianca kérdésére egyszer csak apa felkiáltott:

 - Igen! Beindult a kocsi! Siker – apa ráütött fenekére. Mindenki megütközve bámult apára. Még Steve – ék is elfelejtettek veszekedni. Végül Jaquline törte meg a csendet:

 - Jó reggelt Mr. és Mrs. Grant – köszönt olyan félénken, hogy olyat még Jaquline szájából sosem hallottam.

kezdetek

2011.8.30. 7:30

Bianca

  Már ébren voltam mikor meghallottam a rozsdás rekedt vekkerünk rikácsoló hangját. Gyorsan kimásztam a fekete-fehér paplanom alól és lemásztam az emeltes ágyunk felső szintjéről (ami úgy nézett ki, mint azok a rozsdás ágyak a korházi szobákban). Bepillantottam ikertestvérem Trinity alsó ágyába, ahol még javába húzta a lóbőrt az ébresztőóra kellemetlen rikácsolása ellenére közben úgy dobálta magát, mint egy… á nem mindegy!  Az a lényeg hogy dobálta magát. Sietve lecsaptam a vekkert. Odamentem az ágynak nevezett valami előtt lévő krémszínű ruhásszekrényhez, amit már szintén csúnyán megevett a penész. Fölvettem egy kopott szürke farmergatyát és egy furcsa mintázatú fehér alapú pólót hasonlóan kopott szürke blézerrel. Átrohantam a nem túl hosszú fakó narancssárga tapétájú folyósón be a fürdőszobába. Az ajtót alig bírtam kinyitni, a rozsdától (és egyéb piszkoktól) éppen hogy csak lehetett látni az ajtó valódi színét, Nem akartam nagyon megrántani a kilincset, mert tudtam, hogy ajtóstul kitört volna a helyéről, de végül sikerült bejutnom a kis szobába. A fürdőszobába egy ember is alig fért be, a helységet krémszínű ócska csempe vette körül, a zuhanyrózsa se volt éppen vadiúj nem is beszelve a kopott virágmintás függönyről. A szobába lévő szekrények éppen hogy csak állva tartotta az a kevés ragasztószalag, amivel a bútor a lábához van rögzítve. A por és penész borította tükörből alig lehetett kivenni az arcunk alakját. Úgy látszik anyu már mosakodott (a páráról lehetett látni). Megfogtam egy törölközőt és nagyjából letisztítottam a tükröt. mikor belenéztem olyan érzésem volt mintha testvérem barna szemét nézném, átkeféltem vállig érő szőke hajamat egy foghíjas fésűvel. Megmostam fogaimat, és visszamentem a szobánkba. Leültem az íróasztalunkhoz, elkezdtem nézni Trinity -t, azon gondolkoztam talán fölkeltem, mert mindjárt indulunk a nagyihoz, de végül nem tettem mivel kíváncsi voltam az álma végére. Ugyanis minden éjjel ugyanazt álmodjuk: Bemegyünk az iskola melletti erdőbe (ahova kiskorunk óta járni szoktunk, csak mostanában nem), és hallunk egy sikolyt. De sose tudjuk meg kitől jön. Trinity egyszer csak elkezdett még a szokásosnál is jobban vergődni, arca olyan volt mintha a halállal nézett volna szembe. Nem bírtam tovább, fölkeltettem. Mikor már ébren volt akkor is az arcán ült ez a tekintet.

  -  Mi van?!- kérdeztem izgatottan és egybe ijedten Trinity ágya fölé hajolva- Ki sikított?

  - Nem tudom, de az első sikítás után beljebb mentünk az erdőbe, a következő viszont már olyan volt mintha az öltek volna odabenn- ezt testvérem már nyugodtabban mondta. - És láttál valakit?- kérdeztem tesómtól.

  - Nem láttam senkit sem- válaszolta húgom csüggedten. Ö nem nagyon szereti, ha húgomnak szólítom, mert csak 27mp.-cel vagyok idősebb.

  - Már indulnunk kéne a nagyihoz, úgyhogy sietned kellene!- sürgettem Trinity -t.

  - Oké, oké sietek! –felelte Trinity és sebes készülődésbe kezdett. Bepakoltam pár cuccot egy régi dohos táskába. Addigra már Trinity készen is

(ami volt, ruhája pontosan ugyan olyan volt, mint az enyém (kivéve pólója, amin kicsit másmilyen minták voltak).

  -Bianca, Trinity indulunk! –kiabálta anyukánk Zita Grant folyosó másik végéből nem túl nagy távolság).

  - Megyünk anya! – kiáltottam vissza. Most viszont mennem kell, mert a nagymamám szülinapját ünnepeljük. Most be fogom tenni a táskámba a naplónkat.